A megnyitón furcsa volt látni ezeket a képeket. Furcsa volt tudni, hogy ez az utolsó kiállítás ezen a helyen. Amikor elindult ez a blog, még évekre lehetett számítani, de tudni kell, minden csak egy időre szól. Mint a tekintet, ami Nagy Endre képeire vetül. Furcsa volt megnézni az első képet, ami a szemem elé került, az erotikus szín kavalkádból váratlanul egy női test képe bontakozott ki a vásznon megsebzett felszínnel, csonka hegyes karokkal buja mozdulatba merevedett különös akt. Más képeken egy-egy erotikus mozdulat, csonkán, és a perspektívában legtávolabbi formák is nővé váltak. Meglepő sarkokban újabb meglepő formák. A szerelem, ha szép és jó, egymás megbecsülésére és elfogadó kívánására épül, akkor is ott rejti a múltbéli tragédiát, a régi elszakadást, és folyamatosan együtt él a mellőzöttség, a csonkaság félelmével. Az ember mindig buja és csonka volt, ez a kifejlett állapot, a jó, tele van csonkasággal. A magány, vagy amikor az ember hazudja a magányt, mindig érdekes művészetet szült, furcsát. Endre festményei ráébresztenek, mennyit is ér a mosolyunk, és mi minden rejtőzik benne, mögötte, előtte, utána. A Szikét illetőleg reméljük, hogy nem a kiállítások befejezése, hanem csak szünete, és jövőbeli újabb sora következik. Endre képei addig pedig úgy figyelnek ránk, ahogyan magunkat kell becsülnünk, hiszen mind furcsák vagyunk, csonkák, sebzettek, és a képek előtt meglepődve azt hiszem, ezt természetesen el is tudjuk fogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése